Emlékező macskakövek magyarországon

A kezdetről
Kedves Olvasó!

Berlinben évekkel ezelőtt, szó szerint belebotlottam egy kőletételbe. Az áldozatok Floridából érkezett leszármazottai megsárgult fotókat mutogattak egy csinos fiatal párról – róluk emlékezett meg a két, frissen az aszfaltba fektetett kő a Raumer Strasse 21. szám alatt. A hozzátartozók után egy fiatal német lány kért szót. Nyíltan és őszintén beszélt arról a nyomasztó, irracionális bűntudatról, amit egy német család sarjaként örökölt, arról a némaságról, ami a náci nagypapa múltját övezte. Egy szerényen a háttérbe húzódó hölgy – akiről később kiderült, hogy a helyi önkor- mányzat képviselője – kedvesen próbálta az összejövetel célját az emeleti ablakban párnára könyöklő, kissé süket néninek elmagyarázni, aki jóváhagyásként bonbont dobált ajándékba az egybegyűltekre. Egyre többen álltak meg, kértek spontán szót, voltak könnyek, de nevetés is – szinte kézzelfogható volt az a felszabadító hangulat, amikor megoszthatók egymással a múlt terhei, van ideje, tere a közös emlékezésnek és gyásznak. Itt tudtam meg, hogy ezek a tízszer-tíz centis réztáblácskák, melyekkel országszerte úton-útfélen találkozni lehet, mind egyetlen ember műve. Stolpersteine – nak hívják őket, és egy olyan művészeti akció részei, ami adományokra és civilek munkájára támaszkodva, tíz éve nap mint nap tovább terjed, növekszik.

Az, ahogyan Németországban egy kőletétel képes arra, hogy összehozzon teljesen különböző származású, nyelvű, életkorú embereket és az emlékezésből egy élettel teli eseményt csináljon, nagyban motivált abban, hogy megkíséreljem Magyarországra is eljuttatni az akciót.
A 2B Alapítványban és az NS Dokumentationszentrum Köln- ben partnerekre, a Német Szövetségi Kulturális Alapítvány „Bipolar” programjában támogatóra találva, 2006 őszén kezdődhettek el az előkészületek. Azóta, 2007 tavaszán és nyarán Kisvárdától Szombathelyig, Balatonfüredtől Újfehértóig országszerte több mint 50 követ helyeztünk el.
Az első hazai emlékező macskakövek krónikája azt mutatja, hogy a köveknek lett „helyük” Magyarországon. Vidéken, ahol a zsidóság szinte nyomtalanul tűnt el, és a roma holokauszt történetét is homály övezi, a nyári tapasztalataink szerint nagyon fontos – apró, de maradandó jelek – lehetnek ezek a kövek. Azok számára, akiknek szívügyük, hogy ápolják a város, falu egykori lakóinak emlékét, az akció sokszor további inspirációt ad munkájukhoz.
A városi önkormányzatok munkatársai, a helyi zsidó hitközségek, roma szervezetek, történészek, levéltárosok, pedagógusok áldozatos és kreatív munkája elengedhetetlen volt az akció megvalósításához.

Mindenhol végtelenül kényes a holokauszt áldozataira való emlékezés és emlékeztetés. Sem Magyarországon, sem Németországban nem könnyű az agyoncsépelt „Nie wieder!”- t, „Soha többé!”-t újra és újra megfogalmazni. Egy e célból készült művészeti alkotásnak rengeteg csapdát kell kikerülnie: ne legyen közhely, vagy üres gesztus, hasson az érzelmeinkre, de ne legyen tolakodó vagy giccses, se ijesztően brutális vagy taszítóan moralizáló. Emlékeztessen a konkrét eseményre, az áldozatokra, emellett fogalmazzon meg egyfajta egyetemes tanulságot, üzenetet is. Gunter
Demnig Európát behálózni hivatott, naponta „növekvő”, sokasodó emlékművének ebből, úgy gondolom, sok minden sikerült. 2007 augusztusban véget ért az akció Bipolar által támogatott szakasza, most tehát Magyarországon is a „civileken” a sor, hogy energiát és pénzt fektessenek az emlékkövekbe.
Mint Németországban, Magyarországon is minden egyes emlékező macskakő lefektetése esély lehet arra, hogy tanuljunk, képesek legyünk szembenézni a múlttal, emlékezni, gyászolni és együttérezni egymással, hiszen minden egyes lefektetett kő mögött egy-egy hús-vér ember – gyermek, nő, férfi - sorsa áll. Róluk szól ez a kiadvány.

Berger Ágnes
Az emlékező macskakövek akció magyarországi bevezetésének
kezdeményezője és vezetője.


Karsai László: „Emlékező” macskakövek magyarországon

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar, vagy Magyarországról deportált zsidó volt. Adolf Eichmann, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV. (Gestapo)-B-4. (Zsidóügyi) osztályának vezetője élete végéig büszke volt arra, hogy Magyarországon sikerült „Európai-rekordot” felállítania. 1944. május 15-től, amikor az első deportáló vonatok elindultak az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor felé, 1944. július 6-ig, amikor Horthy Miklós kormányzó a hazai és nemzetközi tiltakozások, az egyre romló katonai helyzet és más okok miatt végre leállította a deportálásokat, a nácik adatai szerint összesen 437.402 zsidót deportáltak. A vidék zsidóságát deportálták, falvak, járások sokaságában 1945 után szinte nem találunk túlélőket. Akik túlélték a munkaszolgálatot, vagy a koncentrációs táborokban megélték a felszabadulást, kifosztva, kirabolva, és/vagy elfoglalva találták házaikat, lakásaikat.
A felszabadulás után hosszú évekig a hitközségi rituális megemlékezések gettójába szorítva, a túlélők emlékezetében, a szak- és emlékirodalomban élt csak a holokauszt. A holokausztot túlélő zsidók többsége éppen úgy, mint a nem-zsidó kortársak zöme főleg és elsősorban felejteni akart. Ki a jogfosztás, a kifosztás, megaláztatás, az iszonyatos szenvedések, a családtagok, rokonok, barátok sokaságának halálát, ki „csak” azt, hogy hallgatott, passzív maradt akkor is, amikor kiáltani, cselekedni kellett volna. Ma már, különösen a magyarországi, oly kevés joggal magát szocialistának nevező rendszer bukása (1989-1990) óta emléktáblák és emlékművek, köztéri szobrok, utcák és terek emlékeztetik a járókelőket arra, kiket és mikor deportáltak egy gyilkos, „fajvédő” eszme hívei. Az „emlékező” macskakövekkel Gunter Demnig egészen új, döbbenetesen érzékletes és szinte kikerülhetetlen módon állít emléket a meggyilkoltaknak. A dolga után siető ember általában jobban figyel arra, hová lép, ritkán akad meg szeme a szemmagasságban rögzített emléktáblákon. A lába előtt, ha megpillantja a 10x10 cm-s kis réztáblákat, rajtuk a szikár adatokkal: ebben a házban, itt élt X. Y. ekkor deportálták, megölték Auschwitzban, Ukrajnában stb., akkor talán elgondolkodik, talán egy pillanatra meg is torpan. Az áldozatoknak így nem csak a nevük marad meg, de a járókelők azt is megtudhatják, hol lakott.
Németországban már országszerte több ezer ilyen „Stolpersteine” késztetheti csendes emlékezésre, elgondolkodásra a járókelőket. Magyarországon csak remélhetjük, hogy az első 50 kő letétele csak a kezdet. Bízzunk abban, hogy lesznek lelkes és áldozatkész civilek Magyarországon is – zsidók és nem zsidók – akik újabb és újabb „emlékező” macskakövekkel legalább a meggyilkoltak nevét segítenek megőrizni.

Karsai László történész
az emlékező macskakövek magyarországi bevezetésének szakmai
tanácsadója.

Valid XHTML 1.0 Transitional

Get Firefox